A tavalyi falusi nyugdíjas napon találkozunk. Ül az egyik sarokban, senki nem mondaná róla, hogy ő a teremben „majdnem” a legidősebb. Csak azért majdnem, mert pár sorral odébb, szinte vele szemben ül Balogfala jelenlegi legidősebb polgára, a hajdani erdész, Výboch Mátyás, aki az évben ünnepelte a 91. születésnapját. Az est végén olyan fürgén battyognak kifelé, hogy mindketten letagadhatnának jó pár évet a korukból.
Pár nappal később a szobájában fogad. A házban, amelyet a férjével még a hatvanas évek közepén építettek önerőből. A ház felső szintjét a kisebbik fia, Laci lakja a feleségével és a fia családjával. Mióta a férje meghalt – ennek is már több mint 20 éve – neki maradt két kis szoba a földszinten – tele emlékekkel. Egy hatalmas tükörasztal, régi családi képek – köztük az egyetlen, amely a szüleit ábrázolja –, a konyhaasztal üvege mögött a gyerekek és unokák képei. Bár már elmúlt 90, még elég gyakran látni a faluban, eljár a boltba, a templomba, s mindig mindenkivel megáll egy jó szóra.
„Sokáig féltem attól, hogy vénségemre szenilis leszek, de szerencsére nem így történt, s még a gyerekek mobilszámát is fejből tudom” – mondja büszkén. Mikor belépek a meghitt hangulatú szobába, a televízió megy egyfajta háttérzajként. „Jó, hogy jöttél, a gyerekeket már nem nagyon érdekli se a család, se a falu múltja, állandóan csak rohannak a munka után” – teszi gyorsan hozzá. Menye és unokája az egyik rimaszombati szupermarketben dolgoznak, fia pedig kőbányában Rózsahegy mellett. „Sokáig itt dolgozott, de látod, már az összes kőbánya bezárt a környéken. Pedig mennyi balogfali dolgozott a korláti, a csomai vagy a bolgáromi kőbányában, sőt egy ideig még Balogfalán is fejtették a követ.” S már benne is vagyunk a sűrűjében, a falu múltja sokszor keveredik a személyes emlékekkel, s bizony ez a kilenc évtized elég zűrös történelmi időszakra esett. 1934-ben született, akkoriban még a falu közepén laktak, a mostani buszmegálló környékén, ahol még utcák voltak s lakóházak. Az ablakuk épp a Jánoskára nézett. Három évvel később született az öccse, Laci, de se ő, se az öccse nem sokáig élvezhette az apai szeretetet, akinek a tüdején foltot találtak, s alig 32 éves volt, amikor kivitték a temetőbe. Ráadásul jött a háború, s édesanyjának gyakorlatilag egyedül kellett felnevelnie a két gyereket.
1944 karácsonyán Balogfalát is elérte a front, s mivel a falu között a legkevésbé sem volt biztonságos, több házat is találat ért, a Csörgő utcába menekültek, Tőreék pincéjében, az elvermelt krumpli tetején várták ki a front elvonulását. Az asszonyok elcsúfították magukat, hisz az oroszokat már megelőzte a hírük, s amikor beléptek a pincébe, az óra mellett főleg a fiatal lányok iránt érdeklődtek. Szerencsére az ott elbújt asszonyok mindannyian megúszták. Apa hiányában az újrakezdés sem volt könnyű, de fiatalok voltak, élni akartak, s az új rendszert sokan, főleg a szegényebbek tényleg felszabadulásként élték meg. Az alapiskola befejezése után egy rimaszombati nagyraktárba került, s vonatozás közben ismerkedett meg későbbi férjével is, aki feketepataki szlovák fiú volt. A nagy szerelemből házasság lett, három gyerekük született, igaz, csak a két fiú érte meg a felnőttkort. Amíg az elsőszülött fiú, Dodi igazi szerelemgyereknek számított, Laci már viszonylag kései jövevény, másfél évtizeddel később érkezett a családba. Igaz, gyorsan nősült, így az unokákról Margitka néni nem maradt le, ráadásul a bátyjával ellentétben, aki Nagykürtösön talált családi fészekre, ő itthon is maradt, így őket, ha sokszor csak futtában is, de naponta láthatja.
Visszaugorva az időben, Margitka néni elmondja, hogy nagyon szegényesen éltek a háború után, de sokkal összetartóbbak voltak az emberek, mint manapság. Magyarok, szlovákok, cigányok és az a pár zsidó, aki túlélte a háborút, keresték egymás társaságát, összejártak, s a közös mezőgazdasági munkák (kukoricafosztás) és pokrócszövés mellett volt színjátszó kör és éneklőcsoport is. 1952-ben átadták a kultúrházat, s 1957-ben bevezették a villanyt is, ez utóbbi nagyon nagy élmény volt mindannyiuk számára. „Sose felejtem el az első villanyfényes bált, amelyen a falu apraja-nagyja ott volt.” Köztük a legkedvesebb barátnői is, Kovács Rózsika – akinek az édesanyja, Ilonka néni volt az első – aki megérte a 100 esztendőt a faluban –, vagy annak a későbbi sógornője, Dósa Ica, aki már 16 évesen a füleki Kovosmalt alkalmazottja volt, s később évtizedekig jártak együtt három műszakba, miután ő is munkahelyet váltott, s minőségi ellenőr lett a kályhaműhelyben. „A Kovosmalt aranykora volt ez” – emlékszik vissza az ún. szocializmus éveire, a FIKO kályhák az egész világon keresettek voltak. Mivel nagyon szegények voltak, édesanyja úgy döntött, hogy csak a fiát, Lacit iskoláztatja tovább, aki el is végezte Losoncon az építészetit, de tanárai hiába szerették volna, hogy főiskolára menjen, azt már nem tudták felvállalni. Később évtizedekig építésvezetőként dolgozott, s nagyon sokszor szólították mérnök úrnak, miközben mindannyiszor szabadkoznia kellett, nem mérnök ő, csak mester. Hosszú évekig volt a helyi képviselő-testület megbecsült tagja. Három éve halt meg, felesége és két lánya elköltöztek a faluból.
A nagy szerelmet Józsi bácsival gyors házasság követte, az ifjú férj gyorsan beilleszkedett a magyar faluba, s egész jól megtanult magyarul is. Ezermester volt, a falusiak nagyon sokszor vették igénybe a segítségét, s jártak hozzá kukoricát daráltatni is. Mint Margitka néni meséli, nagyon szerették őt a faluban, ahogy ő is megszerette ezt a falut, s gyorsan elfelejtette, hogy amikor 1938-ban bejöttek a magyarok, magyar tanító került a helyi szlovák alapiskolába is, aki bőszen osztogatta a körmösöket, mivel a gyerekek zöme egy szót sem tudott magyarul. Miután összeházasodtak, szerettek volna a faluban építkezni, a Korlát felé vivő úton néztek ki egy telket, de a hatóságok nem járultak hozzá, így került képbe az a telek, ahová végül felépült a családi ház, amelyben most is laknak. Gyorsan megbarátkoztak a szomszédokkal, így Lőrincz Árpádékkal is, akinek a lányuk, Ildikó szinte ott nevelkedett náluk, s bár már évtizedek óta Komáromban él, – ahol nyugdíjazásáig a helyi gimnáziumban tanított – ma is gyakorta felhívják egymást, s ha eljönnek november elején a családi sírokhoz, mindig felkeresik őket.
Margitka férje Feleden dolgozott a gépállomáson, de még nyugdíjas korában is járt Seres Laci bácsival facsemetéket ültetni a helyi állami gazdaságba. A gyerekek időközben felnőttek, az édesanyja viszont hozzájuk költözött, s pont ebben a két lenti szobában éldegélt, ahol ő most. 81 éves korában halt meg, de ennél is többet élt apai nagyanyja, Turcsi mama, aki 93 éves korában ment el. Kérdezem, mi lett a faluban élő zsidó családokkal, akik túlélték a második világháború borzalmait. „Biztos olvastál róla, hogy az öreg kocsmárost Altmannt és nejét még 1928-ban megölték a falubeliek, az ügy akkoriban nagy port vert fel, a bűnösöket csak hat évvel később kapták el. A többieket 1944-ben elvitték Auschwitzba, nem sokan tértek haza.” Még emlékszik rá, hogy egyes falubeliek azt kiabálták: „Végre viszik a büdös zsidókat, de voltak, akik sírtak”. Közülük a boltos Eckstein a lányával hazatért, a boltot is vitték egy ideig tovább, majd emigráltak Izraelbe. De itt volt Klein Géza, aki szintén hazatért, s Lipták Béla, aki évtizedekig működtette feleségével a helyi boltot, amelyet még az idősebbek közül máig Lipták-boltnak neveznek. Idős korában a pelsőci öregotthonban halt meg, ott is van eltemetve. De ott volt a bakter Róth és családja, de Margitka néni abban már nem biztos, hogy ők zsidók voltak-e. „Amikor a vasút átállt villamos sorompóra, s a bakterházat felszámolták (ma már a romjai sincsenek meg), ők is elköltöztek a faluból. Azóta számos baleset fordult elő ott (ez a Zsibottal szembeni sorompó), ilyen az ő idejében nem fordulhatott volna elő” – teszi hozzá Margitka néni.
A kilencvenes évek elején a Kovosmaltot – amely a régió legnagyobb vállalata volt –, felszámolták, s mivel akkoriban érte el a nyugdíjaskort, ő is nyugalomba vonult. Igaz, nem voltak ezek az évek sem annyira csendesek, hisz a férjével együtt nevelték a két unokát, Lacit és Mónikát, majd idővel jöttek a dédunokák, hisz mind a két fia gyerekei is családot alapítottak már. Legutóbb, három éve Mónika ment férjhez, aki el is költözött hazulról, mégpedig Csomára. „Kilenc dédunokám van már” – mondja büszkén, s miközben még a fényképalbumot és a régi emlékeket lapozgatjuk, kissé szomorkásan hozzáteszi: „milyen gyorsan elrepült ez a 90 év…”
Juhász Dósa János,
fotó: Szabó Gábor és családi archívum
