Ünnepi olvasmány- Asztalos István: Egy karácsonyestém

Google+ Pinterest LinkedIn Tumblr +

Mára teljesen elfelejtették, holott a magyar népi irodalom egyik jelentős alakja volt a múlt század harmincas-ötvenes éveiben. Erdélyben nehéz sorsú társadalmi rétegből emelkedett értelmiségi pályára, ezért többnyire szociális kérdésekre érzékeny műveket írt az átalakuló falvak népének élethelyzetéről.

A királyi Romániában elbocsátott magyar vasutas fia korán és közvetlenül megismeri a proletársors minden nyomorúságát és a szolidaritás fölemelő erejét. Kamaszkorában már a legkeményebb fizikai munkákban – alagút-építésnél, favágásban – kell helytállnia, és ebben a kemény iskolában a deklasszálódott kispolgár-fiú hamarosan lázadóvá lesz, fölnyílik a szeme a soknyelvű romániai szegénység sokféle szenvedésére és közös sorsára; novelláiban álmodozó moldvaiak, ravasz góbélegények, mogorva mócok, máramarosi rutének és zsidók szinte szemünk láttára válnak egy néppé. Ahogy Kovács György írja róla, prózájában jellegzetesen keveredik Móricz Zsigmond és később Gorkij hatása.  Kolozsváron olyan lapoknál dolgozott, mint a Képes Újság, Falvak Népe, majd az Utunk. 1956-től a Napsugár című gyereklap alapító főszerkesztője volt, az erdélyi gyermekirodalom megújítója. Irodalmi munkásságáért 1943-ban Baumgarten-díjjal, 1949-ben és 1953-ban Állami-díjjal tüntették ki. Az életmű legjelentősebb darabja a Szél fuvatlan nem indul című, 1949-ben megjelent kisregény, amelyben egy vegyes nemzetiségű falu négy napjába sűríti egy közösség minden problémáját. Fekete macska (1943) című drámáját Budapesten is bemutatták. 1960-ban egy, a Szél fuvatlan nem indul témáját továbbvariáló regényen dolgozott, amikor tehetsége teljében, váratlan agyvérzés végzett vele.

S bár első olvasásra úgy tűnik, egykorvolt, már letűnt időket idéz meg az alább közölt novellája, de szétnézve a huszonegyedik század első évtizedének teljesen elszegényedő Közép-Európájában, az mégis egyre-egyre aktuálisabbnak tűnik.

Egy karácsonyestém

A szegény ember már novemberben készül a karácsponyra. S milyen konokul készül: – Csak legyen karácsony, akkor eszem egyet! – S ha zsinegen járna, két kézzel húzná a napot, két lapot fordítana a naptárban.

Mi is voltunk ilyenformán elégszer.

Egyik karácsonykor meg még olyanabbul: dolog semmi, a kamra üres, éppen csak fánk volt, szerencsére az erdő mellett laktunk, s lophattunk onnan kedvünkre. Na, még étvágyunk is volt, nagy, nagy étvágyunk. Rágtuk is a pityókát csömörlésig. Egy törött lábú kakasunk is volt, de azon ennivaló semmi. Alig egy kiló volt tollastul, mindenestül, s máskülönben is valahogy már családtagnak számított ez a sokéves kakas. Egyszer ajtó közé szorult volt a lába, s anyám kúrálta ki lécek közé kötözve. Úgy járt anyám után, mint a kutya, még a faluba is bekísérte. Nem volt szíve anyámnak leölni sehogy. A négy sovány tyúkot még október végén megettük, de ez a sánta kakas élt bicegve köztünk, s kukorékolt nagyokat reggelenként. Gonoszul álltunk nagyon, de azért volt egy kicsike reménységünk a karácsonyi bőségre. Még a boldog munka idején, novemberben történt, hogy összeütötte egyik kezemet egy gerenda a munkán. Mivel tagja voltam a betegsegélyezőnek, ügyeltem okosan, minél tovább tartson a gyógyulás, hogy annál több időre járjon érte a táppénz. Még a hideggel is megcsípettem a sebet, s valahogy kihúztam vele karácsonyig.

Karácsony péntekjén indultam aztáb a pénzért. Tizennégy éves gyermek, vagy harmincöt kilométert, Sepsiszentgyörgyre gyalog. Listára írták otthon s lelkemre kötötték, mint vegyek a a pénzen s mennyit, hogy azért haza is hozzak belőle. Anyám a nagyútig elkísért s megcsókolt kétszer is, úgy bocsátott útnak.

– Menj aztán be egy cukrászdába, egyél lelkem, egy kávét, úgyis ki leszel éhezve arra a kevés krumplira – kiáltotta utánam. (Ők akkor reggelre annyit sem ehettek, ideadták nekem, hogy jobban bírjam az utat.)

Mentem aztán a hófúvásban. Szórta úgy a szemembe, hogy csak úgy vakultam tőle. De hát nem bántam semmit, igyekeztem konokul, sarkallt erősen az a szentgyörgyi kávé.

De akármilyen bátran is mentem, két óra elmúlt, mire Szentgyörgyre értem. A betegsegélyzőben már szellőztették a délelőtti szagot hivatal után.

Jöjjek holnap reggel, biztatott egy szolga, s felvonta a válát, ő nem tehet semmit, az urak elmentek már…

Azt sem tudom, hogyan mentem ki onnan. Mivel sírni szégyelltem mások előtt, csak belülről nyöszörögtem a szentgyörgyi utcákon…

Most hogy menjek haza üresen, minden nélkül?… S mit tudjak csinálni?… – jajgattam magamban, addig, míg valamit kigondoltam.

Estig elbódorgom az időt, éjjel meg beülök a vasúti váróterembe, aztán reggel, ne félj betegsegélyző!…

S töltöttem az időt járkálással.

Este beültem a vároterembe, a harmadosztályúba, s próbáltam szunyókálni.

Volt egy öreg vasúti kapus, mind nézett egy darabig, aztán úgy éjfél után egyszer csak odajön, s kérdi, hogy hová utazom…

Mit hazudjak ott neki?

– Brassóba – mondtam ki végül, s mosolyogni iparkodtam gyámoltalanul. Azt mondja: hol a jegyem?…

Kinyitottam a számat, majd újra becsuktam, végül is szedelőzködni kezdtem fel a padról.

– Fene a tekergő nemjódat! – kiabált reám. – Ugyi, hogy nincs jegyed – mondta letegezve, s meg ne lásson itt többet, mert rendőr kezire ad! – fenyegetett meg szigorúan.

A többit már nem hallottam, mentem ki sietve.

Most aztán hova? – ácsorogtam az állomás előtt, és nagyon senkinek képzeltem magam. Kivertnek s elhagyatottnak. Végül is odasettenkedtem a sötét raktárok mögé, s ott a csattogó fagyban lestem a szentgyörgyi hajnalt. Úgy tele voltam bánattal, hogy csak folyt a könyem, ha akartam, ha nem. Közben felültem, nehogy valaki meglásson, s még tolvajnak higgyen a raktárok között.

Mire nehezen megvirradt, fehér voltam a zúzmarától, s úgy lépegettem a város felé, mint aki tojásokon járkál. Úgy éreztem, csak a cipőm megy, s szinte csikorogtam a dermedtségtől.

A betegsegélyzőben meleg volt, de én még csak ott kezdtem igazán vacogni. Ott jött ki belőlem a hideg.

Aztán kezdhettem a járkálást ablaktól ablakig. Egyik írást a másik után adta a sok hivatalnok. Már rendben is volt minden, a pénz is leszámolva, mikor a pénztáros kéri, hogy igazoljam magam.

– De hiszen én vagyok az… – hökkentem meg, s még a felkötött karom is felmutattam igazolásul.

Leintett; az nem elég, meg hogy ne töltsem az idejét hiába. – Arcképes igazolvány kell – magyarázta meg.

Nekem olyasmi nem volt. Másféle még akadt volna, de azokra csak legyintett a pénztáros. – Akkor nem tudja kiadni – mondta ki végül.

– Jaj istenem, az nem lehet – mondom sírósan, s kezdtem mondani, mikor s hogyan jöttem én Szentgyörgyre.

Megsajnált, még egy húszlejest is adott a saját zsebéből.

Aztán vigasztalt, jöjjek el negyednapján reggel az arcképes igazolvánnyal, ő akkor majd kiadja rögtön a nekem járó pénzt. – Ez egy komoly intézmény – mondta –, itt mindennek megvan a maga szigorú törvénye, ez ellen senki sem tehet. – Avval máris fordult egy másik ember felé.

Kétsegbeesetten visszadobtam neki a húszlejest, s kezdtem kiabálni: – Az enyémet tessék kiadni, azt, ami nekem jár – követeltem. De felmérgelődött. Rám ordított keményen: takarodjatok onnan.

– Nézz oda! – mondta haragosan. – Jószívű az ember, és még ő lármázik.

Úgy mentem ki onnan, hogy alig láttam az embereket. Tele volt a két szemem könnyel. Csak álltam kint az utcán, s nem tudtam, mit csináljak. Végül is elindultam haza.

Késő volt egészen, jóval angyaljárás után, mire hazaértem. Úgy fogadtak otthon, mint a megkerült fiút. Sült krumplit tettek elébem, s várták, hogy beszéljek.

Hát én beszéltem…

Csend lett aztán olyan, mint mikor halott van a házban. S akkor csak bátyám sírva fakadt hirtelen az ágyon. Rossz volt hallgatni, úgy sírt.

– Miért dolgoztunk akkor egész nyáron – vadult meg egyszerre. – Még karácsonykor is éhezzünk?!… Igen, mert azt a rongy kakasát is sajnálja tőlünk! – támadt rá anyámra. – Akkor minek szült minket? Munkásnak, rongynak, mindenki kapcájának?!…

Anyám csak sápadt lett, mint a fal.

– Te! – ugrott ki apám az asztal mellől. – Ki vagy Te, hogy ugatsz? – s már emelte is az öklét. Bátyám kiszökött az ágyból, s feszült szembe apámmal keményen.

– Üssön meg, na, üssön!

Anyám kétségbeesve ugrott oda közéjük.

– Jaj istenem, a szeretet ünnepén, te, a szeretet ünnepén?…

Sötéten ült vissza apám az asztal mellé, s mindnyájan ültünk csendben, kegyetlenül hosszú csendben.

Anyám nem bírta el. Hirtelen kikapott valamit a fiókból, és kiment vele a házból. De alig telt valamibe, már jött is vissza hozzánk, a kezében ott lógott az elvágott nyakú vén kakas.

– Itt van, egyétek meg! – mondta. – Egyétek meg a szeretet ünnepén, mert… – a többit nem lehetett érteni, sírásba fulladt a szava.

Így telt el minálunk akkor az a karácsonyeste.

 

 




Share.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát. A sütikről bővebben az Általános felhasználói feltételek oldalon tájékozódhat.

Bezárás